A kisorosziak elsősorban az általa, amerikai mintára, az 1930-as években alapított indián-western játékok halhatatlan figurájaként ismerik, amikor barátaival nyaranta mint városi emberek lejöttek a kőgeszteri-szigetre és ott indián sátrakban és öltözetben kivonultak a civilizációból. A faluba csak lóért és élelmiszerért jártak be. (A hagyomány - jelentős változásokkal - részben még ma is folytatódik).
A Képzőművészeti Akadémián, majd Münchenben tanult festészetet, Hollósy Simonnál. Az első világháborúban a fronton szolgált. 1926–1929 között Indiában tanulmányozta az indiai vallásokat és kultúrát. 1928-ban felkutatta Kőrösi Csoma Sándor egykori tartózkodási helyeit és emlékeit, rendbehozta darjilingi síremlékét. 1930–1944 között A Földgömb című lap egyik szerkesztője volt. 1933-ban a Debreceni Egyetemen bölcsészdoktorrá avatták. 1946-tól 1958-ig a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum helyettes igazgatója, az ELTE megbízott előadója volt. 1956–57-ben az indiai kormány meghívására újabb tanulmányutat tett Indiában.

Kisorosziban Lorentz József (”Sastoll”) ápolja emlékét a „Baktay Ervin Indián és Cowboy Múzeum” alapítójaként a Művelődési Házban kialakított emlékhelyen. (Megtekinthető Májustól szeptember végéig Sze, Szom, Vas. 10-13 óráig).

1958 nyarán itt írta a „Téli berek” c. regényének kéziratát (a Váradi-Brenner család vendégeként). A regény egy részét Fekete István valószínűleg Kisorosziban vetette papírra, mivel 1958 nyarán kelt levelei egyikében azt olvashatjuk,  hogy „...június óta  itt írok, mert elég nekem a pesti nyüzsgés és lárma télen is, amikor pedig az emberek jobban becsukják ablakaikat és szájukat is.” (Fekete István levele Veres Péterhez. Kisoroszi, 1958. aug. 1. MTA Kézirattár. Ms. 5493/344.) Innen járt át Nagymarosra, ahol a neves útirajz író és vadász, Kittenberger Kálmán lakott (ekkoriban megtűrt vendégként), s akiről Fekete egyébként könyvet is írt. 2009-ben róla nevezték el a kisoroszi óvodát „Fekete István Mesesziget Óvodának”

 A 70-es évektől jártak kisoroszi nyaralójukba feleségével, a szintén író Polcz Alaine-nel. Házukban rendszeresen vendégeskedtek a fiatalabb írógenerációk (Esterházy, Kukorelly, és mások), akik mesterüknek tekintették. Kiemelkedik közülük is a fiatal Nádas Péter, aki egy jó ideig még náluk is lakott. Mészöly számos kéziratán dolgozott a kisoroszi magányban, sokan még ma is személyes emléket őriznek róla és feleségéről a kedves, közvetlen asszonyról. Mint Polcz Alaine leírja, az író halála után hamvait négyfelé szórták: egy marékkal a szülőváros, Szekszárd temetőjébe, a szülők sírjába, egy másodikat a kisoroszi nyaraló bejárata előtti kerek malomkőhöz és a Duna hullámaiba, a harmadikat az Adriai tengerbe a fiumei kikötő mólójáról, míg az negyedik rész sírhelyébe, a farkasréti temetőbe került.
(Polcz Alaine: Naplórészletek, Tiszatáj c. folyóirat 2006.)

1968-tól járt Kisorosziba, eleinte számos helyen lakott albérletben (pl. Hősök tere 23. Sághy Zsuzsi néninél), Mészölyéknél is egy ideig, majd a szőlődombokon telket vásárolt és 1974 őszére egy faházat állított fel rajta, ahol tovább dolgozik regényein. Itt írta és fejezte be 1972-ben az Egy családregény vége c. regényét (megjelent 1977-ben).  1971-ben készült róla Molnár Edit fotóművész portréja is.

Németországi (Humboldt egyetem) ösztöndíja elszólítja, de kisoroszi házát 1983-ig fenntartja. Itt írta - majd égette el 1974 tavaszán - az Emlékiratok Könyve első változatát, majd a második változatot már Gombosszegen fejezi be.

1979-ben feladja pesti olvasószerkesztői állását a Gyermekünk c. folyóiratnál, s csak a regényírásnak szenteli idejét. Ugyanebben az évben költöznek be Budapesten Salamon Magdával Tárnok utcai lakásukba.

Figyelmünkre méltó, hogy a párhuzamos idősíkokkal szerkesztett Emlékiratok könyve egy hosszú fejezete idézi fel személyes kisoroszi emlékeit, melyek az ő, ill. fiktív regényhőse szemszögéből láttatják a 70-es évek elejének falusi figuráit és helyszíneit. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy sokáig szeretettel gondolt az idős falusi parasztasszonyokra, akiktől szívesen fogadta az egyszerű ételeket, s maga is igen puritán módon élt közöttük. Életrajzírója, Balassa Péter szintén sokat tartózkodott Kisorosziban. Nádas Péter jelenleg Gombosszegen és Budapesten él.

A 70-es évektől laktak kisoroszi nyaralójukban férjével, Mészöly Miklós íróval, ez utóbbi haláláig (2001). Számos pesti író és művész volt rendszeres vendégük, évekig náluk lakott a fiatal Nádas Péter író is. Meghatározó, tragikus életélményéről az Asszony a fronton c. önéletrajzi regényében (1991) ír: egy „felszabadító” szovjet katona durván megerőszakolja a 19 éves lányt. Az ELTE pszichológia szakán végzett (1949), egész életében a traumatizált emberek, gyermekek lelki és művészeti terápiájával foglalkozott. Élete végén létrehozta a Hospice Alapítványt (1991), melynek révén országos segítőhálózat épült ki a rákbetegek lelki ápolására. Nála jobban talán egyetlen író sem ismerte a halál témakörét, melyről jó néhány kötetet publikált, holott nagyon is vidám volt és szerette az életet.

Kisorosziról gyakran tesz említést írásaiban, naplójegyzeteiben, de ezek a helyszínek mindig gondolatiságával, személyes vonatkozásaival átszőttek.

A 70-es évektől kezdve járt ki Kisorosziba, ő is gyakran megfordult Mészölyék házában. Többnyire az 1981-es „Kompország katonái” c. montázsregényéről ismert, mely a II. világháborúban elpusztult doni magyar hadsereg tragédiáját dolgozza fel (kompország – a  metafora Mo. kelet és nyugat közötti közvetítő történelmi szerepére utal). Ónagy Gábor író barátja, lapszerkesztő, elmeséli önpusztító életmódját (alkohol, kisoroszi kocsmák), ugyanakkor szenvedélyes munkabírását is (nyáron leköltözött a Duna partra, s az ősfák és bokrok rejtekében, a természet ölén deszkából tákolt asztalon kopogtatta rendületlenül matuzsálemi korú írógépét). 30 éven át itt érezte magát otthon.

Bp.-en halt meg, de a kisoroszi református temetőben helyezték örök nyugalomba, kopjafás sírjánál Döbrentei Kornél író, publicista és Gyurkovics Tibor költő mondott megrendítően szép gyászbeszédet (1995. dec.16-án szikrázóan hideg téli napsütésben).